1. fejezet

A Nap forró sugarai áthatoltak a fák lombkoronáján, megvilágítva Tűzszív bundáját. A macska lejjebb lapult, sejtette, hogy narancssárga színű szőre kitűnik az aljnövényzet zöld színéből.

Egyik mancsát a másik elé helyezve mászott a páfránybokor alatt. Egy galamb szagát érezte.  Lassan közeledett az étvágygerjesztő illat felé. Nemsokára már látta a leendő zsákmányát: egy húsos madarat, ami a bokrok közt csipegetett. Megfeszítette a karmait, lába viszketett a várakozástól. Éhes volt az általa vezetett hajnali járőrözés után, ezen kívül egész reggel vadászott. Itt volt a zsákmányidény, az idő, amikor a törzse bővelkedhetett az élelemben, és jól meghízhatott az erdő ajándékán. A nagy árvíz óta kevés eső volt, de az erdő mégis gazdag volt táplálékban. Miután Tűzszív feltöltötte a zsákmányhalmot a friss élelemmel, végre itt volt az ideje, hogy magának is vadásszon. Megfeszítette az izmait, készen állt az ugrásra.

Hirtelen a száraz szellő egy második szagot fújt felé. Kinyitotta a száját, fejét oldalra billentette. A galambnak is meg kellett éreznie a szagot, mivel felkapta a fejét, kiterjesztette a szárnyait. De túl későn. A szederágak alatt egy fehér bunda süvített el. Tűzszív szemében meglepetés tükröződött, ahogy látta, ahogyan a macska a földre szorítja a madarat, majd ráteszi mellső mancsait. Aztán gyors végzett zsákmányával, a galamb nyakába harapott. A finom illat belengte Tűzszív orrát. Felállt, majd kilépett az aljnövényzetből a fehér kandúr elé.

- Jól csináltad, Felhőmancs!- nyávogta. – Nem láttam, hogy jössz, csak akkor, amikor már elkaptad!

- Akárcsak az a hülye madár!- krákogta Felhőmancs, miközben önelégülten lengette a farkát.

Tűzszív érezte, ahogy a vállai megfeszülnek. Felhőmancs nem csak a növendéke volt, hanem a testvére fia is. Az ő feladata volt, hogy harcost képezzen belőle és megtanítsa neki a Harcosok Törvényei iránti tiszteletet. A fiatal kandúr kétségtelenül jó harcos volt, de Tűzszív azt kívánta bárcsak tanulna egy kis alázatosságot. Kíváncsi volt arra, hogy Felhőmancs megérti-e valaha is a Harcosok Törvényeit, ami sok hold óta szállt generációkról generációkra az erdőben.

De Felhőmancs a kétlábúaknál született, Tűzszív házimacska rokonánál, Hercegnőnél. Tűzszív maga hozta el még apró kölyökként a Villám törzsbe. Tűzszív saját, keserű tapasztalatai által tudta, hogy a többi macska lenézi a származása miatt. Vele is ez történt. Első hat holdját a kétlábúak között élte, és voltak macskák, akik sohasem engedték, hogy elfelejtse azt, hogy nem az erdőben született. Türelmetlenül megrándította a fülét. Ő mindent megtett, hogy bebizonyítsa törzs iránti hűségét. De a mohó növendék más volt. Talán ha Felhőmancs elnyeri valamelyik másik törzsi macska barátságát, akkor talán visszavesz az arroganciájából.

- Csak azért volt szerencséd, mert gyors voltál- jegyezte meg Tűzszív.

- Hátszélben voltál. Bár nem láttalak téged, a szagodat attól éreztem. Még a madár is észrevette.

Felhőmancs felborzolta hosszú hófehér bundáját.

- Tudtam, hogy hátszélben voltam! De láttam, hogy azt az idióta galambot nem lehet nehéz elkapni, ha megérez, ha nem.

A fiatal növendék kihívóan bámult szemeivel Tűszívre, aki érezte, hogy bosszúsága szép lassan haragra nő.

- Ez egy vadgalamb volt, és nem egy házi gerle!- sziszegte. – Egy igazi harcos több tiszteletet mutat azért a zsákmányért, ami a törzsét táplálja.

- Igen, igazad van- válaszolta Felhőmancs. – Én sem vettem észre, hogy Tövismancs olyan nagy tiszteletet mutatott volna az iránt a mókus iránt, akit tegnap hurcolt be a táborba. Azt mondta róla, hogy olyan hülye volt, hogy egy kiscica is játszi könnyedséggel megfoghatta volna.

- Tövismancs csak egy növendék. –morogta Tűzszív. –Akárcsak neked, neki is sokat kell még tanulnia.

- Végül is elkaptam a madarat, nem?- nyávogta zsémbesen Felhőmancs, majd meglökte mancsaival a halott állatot.  

- Egy harcosnak többre van szüksége, mint holmi galambfogás.

- Gyorsabb vagyok, mint Fényesmancs, erősebb, mint Tüskemancs. Mit vársz el tőlem, kell ennél több?

-A növendék társaid biztos tudják, hogy egy harcos soha sem támad hátszélben. – Tűzszív tudta, hogy nem engedheti magának, hogy folytassa a vitát, de a növendék makacssága felmérgelte, mintha kullancs lenne a fülében.

- Nos, csodálatos. Lehet, hogy te ellenszélben támadtál, ahogy az egy harcoshoz illik, de attól én kaptam el hamarabb a galambot- nyávogta dühödten.

- Csend!- sziszegte Tűzszív riasztóan. Felemelte a fejét és beleszimatolt a levegőbe. Az erdő különösen csendesnek tűnt, csak Felhőmancs óbégatása visszhangzott a fák között.

- Mi a baj?- nézett körül Felhőmancs. – Nem érzek semmit.

- Én sem – jegyezte meg Tűzszív.

- Akkor miért aggódsz?

- Tigriskarom – vágta rá kis idő múlva Tűzszív. A sötét harcos azóta kísértette őt álmaiban, amióta Kékcsillag egy negyed holdja száműzte a törzsből. Tigriskarom megpróbálta megölni a Villám törzs vezérét, de Tűzszív még épp idejében megállította. Tigriskarom hosszú ideig képes volt titokban tartani szándékait, amit aztán Tűzszív elmondott az egész törzsnek. Azóta a nagy harcos nyomtalanul eltűnt, de Tűzszív még mindig érezte, ahogy a félelem jeges karmai a szívébe vájnak, amikor az erdő csendjét hallja. Tigriskarom búcsúszavai még mindig visszhangoztak a fejében: Tartsd nyitva a szemed, Tűzszív! Hegyezd a füleid! Nézz gyakran hátra! Mert egy nap rád találok, és varjúeledelt csinálok belőled!

Felhőmancs nyávogása rázta meg a csendet.

- Mit keresne itt Tigriskarom?- gúnyolódott. - Kékcsillag száműzette őt!

- Tudom-bólintott Tűzszív. – De csak a Csillag törzs tudja, hogy merre ment. De azt egyértelművé tette, hogy nem most látjuk őt utoljára.

- Én nem félek attól az árulótól.

- Pedig kellene!- morogta Tűzszív. – Tigriskarom úgy ismeri az erdő minden fáját, mint a Villám törzs macskáit. Ha csak tehetné, szétszaggatna téged.

Felhőmancs hevesen felállt, majd megkerülte a zsákmányát.

- Nem vagy túl szórakoztató azóta, amióta Kékcsillag téged választott meg helyettesének. Nem fogok itt téblábolni, miközben te a beteges meséiddel vesztegeted el a reggelt. A törzs vénjeinek akarok vadászni!- majd egy gyors mozdulattal elsurrant a szederbokrok alatt, otthagyva a földön az élettelen galambot.

- Felhőmancs, gyere vissza!- kiáltotta Tűzszív dühösen. Aztán megrázta a fejét. – Hagyd csak, hadd kapja el Tigriskarom azt az egéragyú idiótát!- motyogta magában.

Csapkodni kezdett a farkával, majd felkapta a földről a galambot. Azon tűnődött, hogy vajon visszavigye-e a táborba Felhőmancsnak. A harcosnak felelősnek kell lennie a saját zsákmányáért. –jutott döntésre, majd ledobta a zsákmányt egy fűcsomóba. Utána elásta a zsákmányt, rárakott néhány fűszálat, hogy lefedje vele a kövér madarat. Bízott benne, hogy növendéke visszajön érte, hogy elvigye többi fogásával együtt az éhes véneknek. Ha nem jön érte, akkor egészen addig éhes marad, amíg vissza nem jön érte. Meg kellett tanulnia a növendéknek, hogy még tavasszal sem szabad elpazarolni a zsákmányt.

A Nap magasabban járt, felperzselte a földet, és elszívta a nedves cseppeket a fák leveleiről. Tűzszív a fülét hegyezte. Az erdőben még mindig néma csend volt az erdőben, mintha a lakói is elrejtőztek volna a nagy meleg elől, hogy vackaikban várják az estét, a sötétséget. A csend elbizonyította a kandúrt, gyomra összerándult a kétségeitől. Talán még is szerencsésebb lenne megkeresni Felhőmancsot. Megpróbáltad figyelmeztetni őt Tigriskaromról! Tűzszív szinte hallotta barátja, Szürkecsíkos ismerős hangját, ami a fejében visszhangzott. Megrándult, mikor a keserű emlékek elárasztották. Ez a mondat pontosan úgy hangzott, mint amilyenekkel a hajdani Villám törzsi harcos próbálta nyugtatni egykor a barátját. Együtt voltak növendékek, egymás mellett harcoltak, ameddig a szerelem és a tragédia szét nem szakította őket. Szürkecsíkos beleszeretett egy másik törzsbeli macskába, Ezüstpatakba, aki hogyha nem hal meg a szülésben, akkor lehet, hogy Szürkecsíkos továbbra is a Villám törzs tagja lenne. Újra belehasítottak a képek Tűzszív fejébe, ahogy barátja két kölykét viszi át a Folyó törzs területére, hogy csatlakozhassanak a halott anyjuk törzséhez. Tűzszív vállai lesüppedtek. Hiányzott Szürkecsíkos társasága, akivel egykor szinte minden nap csendben osztotta meg gondolatait. Tudta, hogy egy olyan jó régi barát válaszát, mint Szürkecsíkos könnyű elképzelni.

Tűzszív megrázta a fülét, elhessegette az emlékeket. Itt volt az ideje, hogy visszatérjen a táborba. Ő volt a Villám törzs vezérhelyettese, még várt rá a járőr-és vadászcsapatok megszervezésének a feladata. Felhőmancsnak egyedül kell boldogulnia.

A föld száraz volt, miközben Tűzszív áthaladt az erdőn a vízmosás felé, amely alatt a tábor terült el. Egy pillanatig habozott, majd áthaladt rajta a büszkeség és a szeretet hulláma, amit mindig érzett, amikor megközelítette az erdőben az otthonát. Annak ellenére, hogy kölyökkorát a Kétlábúakkal töltötte, már akkor tudta, hogy az erdő lesz az ő otthona, amikor először merészkedett be oda. Alatta, a Villám törzs táborát dús szederbokrok rejtették. Leugrott a meredek lejtőre, majd egyenesen a rekettyealagúthoz, azaz a tábor bejáratához sietett.

 A sápadtszürke királynő, Fűzfakéreg az óvoda bejáratánál feküdt, megduzzadt hasát melegítette a Nap. Eddig a harcosok barlangjában lakott, de az utóbbi időben átköltözött az óvodába a többi királynő mellé, amíg az első almának születését várta.

Mellette Pettyesfejű szeretettel nézett le két kölykére, akik a földön birkóztak, miközben apró porfelhőket kavartak. Felhőmancs mostohatestvérei voltak. Amikor Tűzszív elhozta testvére elsőszülöttjét a törzsbe, Pettyesfejű beleegyezett abba, hogy szoptatja. Felhőmancsból nemrég növendék lett, és már Pettyesfejű kicsinyeinek sem kellett sok idő, hogy azzá váljanak.

Halk nyávogásokra és mormogásokra lett figyelmes Tűzszív a Nagyszikla felől, ami a tisztás felső részében helyezkedett el. Harcosok csoportja gyűlt össze a szikla alatt, amin a törzs vezére, Kékcsillag a szavait intézi törzshöz. Tűzszív felismerte Sötétcsíkos cirmos bundáját, Homokvihar karcsú alakját és Fehérvihar hószínű fejét.

Ahogy Tűzszív csendesen közelebb ment feléjük, hallotta Sötétcsíkos panaszos nyávogásának a hangját, ami kihallatszott a többi közül:

- Szóval ki fogja vezetni a déli őrjáratot?

- Majd Tűzszív eldönti, ha visszatér a vadászatból- felelte nyugodtan Fehérvihar. Az idős harcos nyilvánvalóan vonakodott Sötétcsíkos ellenséges hangszíne hallatán.

- Most már vissza kellene érnie- panaszkodott Porosbundás, aki egykor Tűzszívvel egy időben volt növendék.

- Visszatértem!- jelentette be Tűzszív. Keresztülfurakodott a macskák tömegén, hogy aztán leülhessen Fehérvihar mellett.

- Akkor, most hogy itt vagy, végre elmondod, hogy ki fogja vezetni a déli őrjáratot?- az ezüstös kandúr hideg pillantást vetett Tűzszívre.

Tűzszívet elöntötte a forróság, bár a Nagyszikla árnyékában volt. Sötétcsíkos közelebb állt Tigriskaromhoz, mint bármelyik másik macska, és nem szándékosan akarta, de Tűzszív gyakran elgondolkodott a hűségéről, habár régi szövetsége száműzésénél a maradást választotta.

- Hosszúfarkú vezeti az őrjáratot!- nyávogta Tűzszív.

Sötétcsíkos tekintete Tűzszívről lassan Fehérviharra vándorolt. A bajusza megrándult, a szemei megvetően csillogtak. Tűzszív idegesen nyelt egyet. Azon gondolkozott, hogy nem mondott-e hülyeséget.

- Ööö, Hosszúfarkú a tanítványával van. – magyarázta Szélvihar kényelmetlenül. – Ő és Gyorsmancs egészen estig nem jönnek haza, emlékszel? – Mögötte Sötétcsíkos megvetően felhorkantott.

Tűzszív a fogait csikorgatta. Tudnom kellett volna!

- Akkor Szélvihar lesz! Páfránybundás és Porosbundás is menjen veled!

- Páfránybundás nem jöhet velünk!- nyávogta Porosbundás. – Még mindig nem épült fel az ellenséges macskákkal vívott harc után!

- Oké-oké!- próbálta meg Tűzszív elrejteni a növekvő nyugtalanságát, de úgy érezte, hogy csak találomra mond neveket, amikor eldönti. – Akkor Páfránybundás menjen vadászni Egérbundással… és… és…-

- Én szívesen vadászok velük- ajánlotta Homokvihar.

Tűzszív hálásan pislogott a narancssárga nőstényre, majd folytatta-… és Homokviharral!

- És mi lesz az őrjárattal? Ha nem sietünk, akkor eltelik a dél!- nyávogta Sötétcsíkos.

- Csatlakozhatsz Szélvihar őrjáratához!- csattant fel Tűzszív.

- És az esti?- kérdezte lágyan Egérbundás.

Tűzszív hátranézett a Sötétbarna nőstényre. Az agya hirtelen leblokkolt. Fehérvihar rekedtes nyávogására kapott észbe.

- Szeretném én vezetni!- nyávogta. – Mit gondoltok, Gyorsmancs és Hosszúfarkú eljönnének velem, ha visszatértek?

- Természetesen!- Tűzszív végignézett a körülötte lévőkön, és megkönnyebbülve látta, hogy mindannyian elégedettnek tűnnek.

A macskák szétszéledtek, és Tűzszív egyedül maradt Fehérviharral.

- Köszönöm- biccentett Tűzszív az idős harcos felé. – azt hiszem, már hamarabb meg kellett volna terveznem a csapatokat.

- Később könnyebb lesz. – nyugtatta Fehérvihar. – Mindannyian ahhoz vagyunk szokva, hogy Tigriskarom pontosan elmondta nekünk, hogy mit kell csinálni, hol és mikor.

Tűzszív elnézett, a szíve megsajdult.

- Ingerültebbek, mint általában. – folytatta Fehérvihar. – Tigriskarom árulása mindenkit megrázott.

Tűzszív a fehér harcosra nézett, és megértette, hogy Fehérvihar bátorítani szerette volna. Könnyen elfelejtette, hogy az egykori helyettes tettei hatalmas sokknak bizonyultak a többi macska szemében. Tűzszív volt az, aki régóta tudta, hogy Tigriskarom a hataloméhsége miatt olyan dolgokra is képes, mint a gyilkosság vagy a hazugság. De ezt a többi macska nehezen hitte el. Nem gondolták, hogy ez a nagy és félelmetes harcos a törzse ellen fordulna.  Fehérvihar szavai arra emlékeztették Tűzszívet, hogy habár nem rendelkezik azzal a magabiztossággal teli kisugárzással, mint Tigriskarom, ő soha nem árulja el a törzsét, nem lesz renegát.

Fehérvihar hangja szakította félbe a gondolatait:

- El kell mennem, meg kéne néznem, hogy hogy van Pettyesfejű. Azt mondta, hogy beszélni akar velem. – biccentett Tűzszív felé. A helyettest meglepte az idős harcos tiszteletteljes gesztusa, válaszul félszegen bólintott.

Ahogy Fehérvihar után nézett, Tűzszív gyomra megkordult az éhségtől. Sóvárogva gondolt a Felhőmancs által elejtett galambra. Fehérvihar növendéke, Fényesmancs a növendékek barlangja előtt ült. Tűzsszív remélte, hogy hozott friss zsákmányt az öregeknek. Odament az öreg fatörzshöz, ami mellett a növendék éppen a farkát mosdatta, és felugrott rá.

 Fényesmancs felemelte a fejét, és üdvözlően nyávogott rá:

- Szia, Tűzszív!

- Helló, Fényesmancs! Vadászni voltál?- kérdezte Tűzszív.

- Igen- felelte ragyogó szemekkel a növendék. – Ez volt az első alkalom, hogy Fehérvihar egyedül engedett el.

- Fogtál valamit?

Fényesmancs félve nézett le a mancsára:

- Két veréb és egy mókus.

- Jól van- dorombolt Tűzszív. – Fogadok, hogy Fehérvihar elégedett lesz.

Fényesmancs bólintott.

- Egyenesen az öregekhez vitted?

- Igen- Fényesmancs szemét aggodalom felhőzte. – Jól tettem?- nyávogta nyugtalanul.

- Nagyszerűen- biztatta Tűzszív. Örült volna annak, ha a saját növendéke is ilyen megbízható lenne. Felhőmancsnak most már vissza kellett volna érnie. Az öregek két verébből nem fognak jóllakni. Úgy döntött, hogy meglátogatja őket, hogy lássa: nem szenvednek-e sokat a tavaszi hőségtől. Ahogy elérte a kopár tölgyet, ahol éltek, hangokat hallott az ágak mögül.

- Fűzfakéreg kölykei hamarosan megszületnek. – Ez Foltosfarkú hangja volt. Ő volt a legidősebb királynő az óvodában. Egyetlen kicsinye gyenge volt a korához képest, a sok fehérköhögés után.

- Az új kiscicák mindig jó jelnek számítanak – dorombolta Félszemű.

- A Csillag Törzs tudja, hogy hová tegyük a jó jeleket. – mormogta Kicsifülű borúsan.

- Még éppen nem zsörtölődtél a szertartás miatt, vagy igen?- krákogta Foltosbundás.

Tűzszív szinte maga előtt látta, ahogy a fekete-fehér kandúr ellenségesen rántja meg a fülét Kicsifülű irányába.

- Micsoda miatt?- kérdezte Félszemű.

- Az új vezérhelyettes-kinevezési ceremónia. – magyarázta hangosan Foltosbundás. – Tudod, akkor, amikor Tigriskarom vagy egy negyed holddal ezelőtt elment.

- Ha a hallásom nem működik olyan jól, mint régen, az nem az én hibám!- csattant fel Félszemű. Folytatta mondandóját, amíg a többi macska csendben hallgatta. Tisztelet övezte a bölcsesség miatt, rossz modor ide vagy oda. – Nem hiszem, hogy a Csillag Törzs csak azért büntetne meg minket, mert Kékcsillag nem tudta megnevezni az új helyettest éjfél előtt. A körülmények eléggé szokatlanok voltak.

- De ez egyre csak rosszabb!- bosszankodott Tarkafarkú. – Mit gondolhat a Csillag Törzs arról a törzsről, aminek a volt helyettese a törzs ellen fordult, az új helyettest pedig éjfél után nevezték ki? Úgy tűnik, mintha nem tudnánk tartani a harcosainkban a hűséget, vagy nem lennénk képesek elvégezni a szertartásokat.

Tűzszív gerincén jeges borzongás futott végig. Amikor Kékcsillag megtudta, hogy Tigriskarom áruló, és elűzte őt a klánból, túl ideges volt ahhoz, hogy elvégezze a megfelelő rituálét és új helyettest válasszon. Tűzszívet csak másnapon nevezték ki Tigriskarom utódának, amit sok macska nagyon rossz ómennek érzett.

- Tűzszív kinevezése az első ilyen szabályszegés volt, amire emlékszem- nyávogta Kicsifülű komoran. – Utálom ezt mondani, de nem tudom nem azt gondolni, hogy a helyettessége alatt sötét idő köszönt a Villám Törzsre.

Foltosbundás egyetértően nyávogott. Tűzszív szíve a torkában dobogott, ahogy arra várt, hogy Félszemű bölcs szavakkal csillapítsa le a többieket, de most kivételesen ő is csendben maradt. A mögötte felkelő nap forrón ragyogott a tiszta, kék égen, de Tűzszív belül mégis vacogott. Elfordult az öregek barlangja felől. Képtelennek érezte magát arra, hogy most a szemükbe nézzen. Kimért léptekkel sietett a tisztás széléhez. Ahogy az óvoda környékére ért, elmerült a gondolataiban. Egy hirtelen mozdulat azonban arra késztette, hogy felnézzen. Teljesen lefagyott, a szíve hevesen vert. Tigriskarom ismerős, borostyán szemeivel találta szembe magát. Elborzadt tőle, rémülten pislogott. Aztán rájött, hogy akire néz, az nem egy vad harcos, csak Szederkölyök- Tigriskarom fia.