9. fejezet

- Hová tűntek? – zihálta Tűzszív.

- Nézzünk utána! – javasolta Homokvihar, és rögtön ahhoz a helyhez futott, ahol a két Árnyak törzsei macska eltűnt. Tűzszív követte. Ahogy a fűcsomóhoz közeledtek, ahol a fekete farok eltűnt, Tűzszív észrevett egy árnyékot, és egy meredek lejtőt, amiben a föld alá süllyed. Egy bejárat volt a Mennydörgő Ösvény alatt fekvő kőalagútba, amit ő és Szürkecsíkos is használtak egyszer, amikor a Szél Törzset keresték. Tűzszív érezte, hogy Homokvihar bundája az övéhez ér, ahogy lemásztak a résen keresztül. Óvatosan megszagolta a sötét bejáratot. Egy fölöttük elrobogó szörny által keltett széllökés megcibálta Tűzszív füleit, és még a Mennydörgő Ösvény szaga ellenére is érezte az Árnyak Törzse macskáinak friss szagát. Egyértelműen erre mentek. Az alagút teljesen kerek volt, sápadt krémszínű kövekkel kirakva, és nagyjából két macska magas volt. A fal alsó felét beborító mohából, látszott, hogy zöldüléskor víz folyt az alagútban. Most száraz volt, az alját levelek és a kétlábúk szemete fedte be.

– Ismered ezt a helyet? – kérdezte Homokvihar.

Tűzszív megrázta a fejét. – Ez lehet az az út, ami segítségével az Árnyak Törzse áthalad a Mennydörgő Ösvényen, amikor a Négyesfához mennek.

- Sokkal egyszerűbb, mint a szörnyetegeket kerülgetni – ismerte el Homokvihar. – Nem csoda, hogy Kicsifelhő meg akart szabadulni tőlünk. Az alagút titkos, és az Árnyak Törzse meg szeretné tartani magának a létezését. Menjünk vissza a táborba és jelentsük Kékcsillagnak!

Tűzszív felkocogott, az emelkedőn, vissza az erdőbe. Homokvihar szorosan jött mögötte jött, és együtt tették meg az utat a táborig. Amikor átlépték a szagvonalat Tűzszív kellemes megkönnyebbülést érzett: újra a Villám Törzs területének biztonságát élvezte. Bár mióta hallotta Kicsifelhő beszámolóját a betegségről, ami az Árnyak törzsében tombol, kételkedett benne, hogy egyáltalán olyan helyzetben vannak, hogy figyelhessék a határaikat. 

- Kékcsillag! – Tűzszív egyből a vezér barlangjához rohant, kimelegedve és lihegve a hazafelé futástól. Belépett az otthonába. Kékcsillag a fészkében feküdt, mancsait szabályosan behajlította a mellkasa alá. – Találtunk egy alagutat az Árnyak Törzse terültén, éppen csak a szagvonalon túl – jelentette Tűzszív. – a Mennydörgő Ösvény alatt fut.

- Remélem nem használtátok. – morogta Kékcsillag. Tűzszív habozott. Azt várta, hogy vezére örülni fog a felfedezésnek. Ehelyett a hangja szigorú és szemrehányó volt.

- N- Nem, nem használtuk – dadogta.

- Nagy kockázatot vállaltál azzal, hogy egyáltalán bementél a területükre. Nem akarjuk magunk ellen fordítani az Árnyak Törzsét.

- Ha a törzs tényleg olyan gyenge, mint amilyennek a két harcos mondta, nem hinném, hogy bármit tehetnének a behatolások ellen – hangsúlyozta. De Kékcsillag elnézett mellette, látszólag a saját gondolataiban elmélyedve.

- A két macska elment? – kérdezte végre.

- Igen, az alagúton keresztül mentek. Így találtuk meg.

- Kékcsillag szórakozottan bólintott – értem. – Tűzszív a sajnálat nyomait kereste a szemeiben. Az Árnyak Törzsében lévő betegség teljesen közömbös lenne számára? – Helyesen tettük, amikor elküldtük őket? – nem tudta visszatartani a kérdést.

– Természetesen! – felelte röviden és zárkózottan. – Nem akarunk megint betegséget a táborba.

- Nem tényleg nem akarunk – Ahogy megfordult, hogy távozzon, Kékcsillag még utána szólt: - Egyelőre, senkinek ne beszélj az alagútról.

- Rendben – ígérte, és átlépett a levélfüggönyön. Feltette magának a kérdést, hogy vajon miért akarhatja Kékcsillag titokban tartani az alagutat. Végre felfedezett egy gyenge pontot az Árnyak Törzsének a határán, amit a Villám Törzs ki is használhatna. Bár tudta, hogy ebben a pillanatban, semmi szükség az Árnyak Törzsének megtámadására, de az erdő pontosabb megismerése, csakis előny lehet. Tűzszív sóhajtott. Homokvihar rohant oda hozzá. - Mit mondott? – tudakolta. – Örült, hogy rátaláltunk az alagútra?

Tűzszív megrázta a fejét. - Utasított rá, hogy tartsam titokban.

- Miért? – nyávogta Homokvihar meglepetten. Tűzszív megrántotta a vállait, és tovább ment a barlangja felé. Homokvihar követte: - Mi a baj? – kérdezte. – Kékcsillag? Mondott valami mást is?

Tűzszív rájött, hogy a vezér iránti aggodalma túlságosan meglátszik rajta. Megfordult, gyorsan megnyalta a mellkasát, és könnyedén felelt: - Mennem kell. Megígértem, hogy ma délután elviszem Felhőmancsot vadászni.

Szeretnéd, hogy veled menjek? – kérdezte nyugtalanul. – Jó lenne. Már nagyon régen vadásztunk együtt. – A fejével a tanulók barlangja felé intett, ahol Felhőmancs a napon szundikált. Kerek hasa emelkedett és süllyedt minden lélegzetvételnél. – Egyértelműen mozgásra van szüksége, különben nemsokára ő is úgy fog kinézni, mint Fényesbundás. – folytatta. – Jó vadásznak kell lennie! Nem hinném, hogy valaha láttam volna ilyen kövér törzsi macskát. – Homokvihar szavaiban, nem volt rosszindulat, de Tűzszív érezte, hogy a bundája alatt a bőre felforrósodik. Felhőmancs valóban elég kereknek nézett ki ilyen fiatal macska létére, sokkal kövérebbnek, mint a többi tanuló, noha éppen a zöldülés bőséges zsákmányát élvezte. – Szerintem egyedül kell mennem Felhőmanccsal. – válaszolta habozva. – Az utóbbi időben egy kicsit elhanyagoltam. Tudnánk esetleg valamikor máskor együtt vadászni?

- Csak szólj, bármikor! – válaszolta Homokvihar boldogan.  – Már kész vagyok rá! Akár egy nyulat is meg tudnék fogni! – Tűzszív incselkedést látott felvillanni világoszöld szemeiben. Tudta, hogy mire megy ki a játék. Egyszer elmentek együtt a havas erdőbe, ahol a sok hótól és jégtől az egész erdő csillogott, hogy a képességeit és gyorsaságát felmérje.

Legyen, tehát végre megtanultál valamit fogni magadnak. – mondta, és menekülésképp játékosan arcon csapta a farkával, majd elfutott. Tűzszív visszanézett Homokviharra, és meglepő módon boldog bizsergést érzett.  Megrázta a fejét, odafutott Felhőmancshoz, aki álmosan görbítette be hátát, és kinyújtózott, aminek a hatására hátsó lábai megremegtek a megerőltetéstől. – Voltál már a táboron kívül? – kérdezte Tűzszív.

- Nem – felelte a növendék.

Jó, akkor elmegyünk vadászni – adta tudtára feszesen. Idegesítette, hogy Felhőmancs azt a látszatot keltette, aki csak úgy lefeküdhet és napozhat. – Nem vagy éhes?

Nem igazán. – Tűzszív meglepődött. Felhőmancs ellopott volna valamit a zsákmányból? A tanulóknak nem szabadott enniük, mielőtt az idősebbekkel vadásztak vagy a mentorukkal edzettek. Elvetette ezt a gondolatot. Felhőmancsnak nem sikerülhetett anélkül, hogy bárki észre ne vette volna.

– Rendben, ha nem vagy éhes, akkor elmegyünk, és a homokban gyakoroljuk a harcot – nyávogta. – és csak később vadászunk – meg sem adva az ifjú kandúrnak a visszaszólás lehetőségét, kisétált a táborból. Hallotta maga mögött tanítványa mancsainak trappolását, de nem nézett hátra, és nem is lassított, amíg a védett mélyedéshez nem értek, ahol őt is kiképezték. A homokos tisztás közepén megállt. A levegőben akkora csend honolt, hogy még az árnyékok is fojtott némaságban vártak. – Támadj meg! – parancsolta Felhőmancsnak, miközben leugrott a mélyedésbe, ahol a mancsai nyomán homokfelhők szálltak a levegőbe, amikből már így is sok szemcse beletapadt a bundájába.

A fehér harcos felhúzott orral meredt Tűzszívre - Mi? Csak úgy?

Igen – válaszolta a mentora. – úgy, mintha egy ellenséges harcos lennék.

- Hát jó - Felhőmancs hanyagul megrántotta a vállát, és kedvetlenül nekirontott. A kerek hasa miatt lassabb volt, és mancsai mélyebbre süppedtek a homokban. Tűzszívnek elég ideje volt felkészülni. Amikor Felhőmancs végre elérte volna, oldalirányba kitért a támadás elől, és hagyta tanítványát a porban tovább gurulni. Felhőmancs nehézkesen felállt, aztán megrázta a bundáját. Amikor a por megcsiklandozta az orrát tüsszentett egyet.

Lassú – mondta Tűzszív. – próbáld meg még egyszer! – Felhőmancs lekushadt, nehézkesen lélegzett, de összehúzta a szemeit. Tűzszív viszonozta a pillantását, és a tanítvány vad pillantásából az a benyomása támadt, hogy most tényleg igazi támadásra gondol. Felhőmancs felugrott, és Tűzszív felé repült. Ahogy földet ért oldalra fordult, és hátsó lábaival megrúgta mentorát. Tűzszív megtántorodott, de nem veszítette el az egyensúlyát, és a mellső mancsával hátralökte a támadóját. – Ez már jobb volt – lihegte. –, de nem voltál felkészülve az ellentámadásra.

A fehér tanuló, mozdulatlanul feküdt a homokban.

- Felhőmancs? – nyávogta Tűzszív. Noha elég erősen megütötte, biztonságosan tette, nem elég erősen ahhoz, hogy megsebesítse. A tanítvány füle megrándult, de ugyanott maradt. Tűzszív odafutott hozzá, és hirtelen aggodalom hasított belé. Ránézett, és látta, hogy a szemei nyitva vannak.

– Megöltél – zihálta a tanítvány, és a hátára fordult.

Tűzszív lihegett- Hagyd már a badarságaidat – feddte. – Ez komoly!

Jó, jó! – a növendék zihálva felküzdötte magát. – de most már éhes vagyok. Vadászhatnánk?

Tűzszív már nyitotta volna száját, hogy válaszoljon, de akkor eszébe jutottak Fehérvihar szavai: Majd fog tanulni, csak időre van szüksége. Lehet, hogy tényleg jobb lenne Felhőmancsot hagyni, hogy a saját tempójában fejlődjön. Talán addig minden vita csak időpocsékolás. – Akkor gyere! – sóhajtotta Tűzszív, és kivezette tanítványát a gödörből.

Ahogy lent a szurdokban sétáltak, Felhőmancs hirtelen megállt, és szaglászni kezdett. – Egy nyulat érzek – nyávogta.

Tűzszív beleszimatolt a levegőbe. Tanítványának igaza volt. – Ott – suttogta. Tisztán látszott, egy fiatal nyúl farka, ami az egyik bokorból lógott ki. Tűzszív lelapult a földre, megfeszítette az izmait, és készen volt, hogy levadássza. Mellette Felhőmancs is lekushadt, így a hasa oldalt bukott ki. Megint előbukkant a fényes nyúlfarok, és Felhőmancs ráugrott, de csak a kemény földet kapta a mancsai közé. A nyúl meghallotta a hangot és elmenekült. Felhőmancs utánaviharzott, Tűzszív pedig csendes léptekkel követte. A páfrányleveleik megremegtek azon a helyen, ahol pár pillanattal azelőtt Felhőmancs befutott a levelek közé. Tűzszív csalódott volt, amikor látta, hogy tanítványa előjön a bokrok közül, és nem hoz magával semmit. A nyúl eltűnt.

Jobban vadászol, mint fiatalabb korodban! - kiabálta Tűzszív. A testvére fiában remek lehetőségek voltak, de a puha, fehér bundájú tanuló még mindig jobban hasonlított egy elkényeztetett házimacskára. – Csak a Csillag Törzs tudja, hogyan hízhattál meg ennyire, ha így vadászol. Még sok kiképzett macska sem gyorsabb egy nyúlnál. Sokkal könnyebbnek kell lenned, ha fogni akarsz egyet.

Örült, hogy Homokvihar, nem ment velük. Kínos lett volna neki, ha látja, milyen szánalmas vadász a tanítványa. Kivételesen Felhőmancs nem feleselt.  – Bocsánat – dörmögte. Tűzszív sajnálatot érzett a kandúr iránt. Úgy festett, mintha ez lenne a legjobb, amire képes. Tűzszívnek be kellett ismernie, hogy a múltban elhanyagolta a tanítványát és kiképzését.

– Miért nem mehetek egyszerűen egyedül vadászni? – mondta, és feltápászkodott, mint aki indul valahová. – Megígértem, hogy hozok magammal valamit a zsákmányhalomba. –

 A mentora egy pillanatra jobban megnézte. A tanítványa nem maradhat ilyen szánalmas vadász csak azért, mert jobban tápláltabb, mint a többi macska a törzsben. Talán jobban fog menni neki, ha nem érzi, hogy ellenőrizve van. Eldöntötte, hogy Felhőmancsot a tudtán kívül követi a vadászatra, és megfigyeli.

– Jó ötlet – értett egyet. – csak figyelj, hogy evésidőre visszaérj!

Felhőmancs rögtön felderült. – Természetesen! – nyávogta. – nem fogok késni! Megígérem – Tűzszív hallotta, ahogy a tanítványa gyomra korog. Talán megnöveli a képességeit – gondolta. Felhőmancs léptei eltávolodtak az erdőben. Tűzszív egy kis bűntudatot érzett arra a gondolatra, hogy kémkedjen utána, de azzal nyugtatta magát, hogy csak a képességeit akarta felmérni, ahogy azt minden mentor teszi. A Magasfenyők között könnyű volt Felhőmancsot követni. Az aljnövényzet elég ritkás volt a fák árnyékaiban, ezért Tűzszív a hófehér bundát csak nagy távolságból követhette. Az erdő itt hemzsegett a kisebb madaraktól, és Tűzszív arra várt, hogy felhőmancs megálljon, és felmérje a lehetőségeket. De a fehér kandúr nem állt meg. Tartotta a tempóját, ami a hasa méretéhez képest meglepően gyors volt. A Magasfenyők közül kiért a Kétlábúak területének határára. Tűzszív mancsai rosszat sejtetően bizseregni kezdtek. Idegesen gyorsított, hogy követni tudja Felhőmancsot a sűrű aljnövényzetben. A fák ritkulni kezdtek, és Tűzszív meglátta maga előtt a kerítést, ami a Kétlábúak kertjeit határolták. Vajon Felhőmancs az anyját, Hercegnőt jött meglátogatni? Az ő háza egész közel volt. Nem róhatta fel Felhőmancsnak, hogy újra és újra meglátogatja. Még elég fiatal volt, hogy emlékezzen az illatára, és a melegségére. De miért nem említette neki? Miért mondta, hogy vadászni megy, ha valójában az anyját akarja meglátogatni? Biztosan tudhatta, hogy az összes macska közül pont Tűzszív értené meg a legjobban.

A zavara tovább nőtt, amikor Felhőmancs elhaladt Hercegnő fészke előtt, és továbbhaladt a házsoron. Fáradhatatlanul ment tovább, és még az sem érdekelte, hogy az útját friss egérszag keresztezi. Végül megállt egy nagy nyírfa mellett, ami egy zöld kerítésen ívelt át. Felmászott a fa törzsén, és átlépett a kerítésre. Visszaemlékezett Hosszúfarkú gúnyolódására, és összerándult a gyomra. Vajon a tanuló tényleg jobban szereti a kertimadarakat? El kellene magyaráznia neki, hogy a Kétlábúak területén nem szabad vadászni. A Csillag Törzs az erdő eleségét adta nekik. Felhőmancs leugrott a kerítés másik oldalára. Tűzszív gyorsan felmászott a fára, és hálás volt, amiért a sűrű levelek elrejtik. Lent látta tanítványát, ahogy magasra emelt farokkal a rendezett, levágott füvön sétál. Tűzszívben az a sejtés merült fel, hogy talán a kertben tanyázó seregélyraj miatt jött ide, de a madarak széttárt szárnyakkal felszálltak, és Felhőmancs még csak a fejét sem emelte fel. Tűzszív fejében dübörgött a vér. Ha Felhőmancs nem kertimadarakra jött vadászni, akkor mit akar itt?

Aztán megdermedt az ijedtségtől. A tanítványa leült a kétlábúak építménye előtt, és magas panaszos nyávogást hallatott.  

A részt Peakbence fordította.
https://www.wattpad.com/user/Peakbence